Az "alulértékelt, valójában kiemelkedő filmek" sorozatunkban olyan filmes alkotásokat tervezünk górcső alá venni, melyek az IMDb szavazóközönsége által közepes minősítést kaptak, ám valójában mégis kiemelkedő minőséget és szórakoztató értéket képviselnek. Az első ilyen film: régi nagy kedvencük, a 2006-os, Liz Friedlander által rendezett Vezet a ritmus (Take the Lead), mely nem régiben került az egyik TV csatorna műsorára. A film az Internet Movie Database oldalán csak 6,6 pontot kapott (24 ezer voks alapján), holott valódi értéke ennél sokkal magasabb. De nézzük, hogy miért is?
A sztori középpontjában egy USA -ban működő, külvárosi középiskola áll, ahová szegény-sorsú, (jellemzően fekete-bőrű vagy latin származású) gyerekek járnak és ahol jellemző módon nagy darab biztonsági őrök, fémdetektoros kapuk, illetve különleges rendszabályok tartják féken a gyakran fegyverekkel mászkáló, kábítószerekkel kereskedő és többnyire bűnözőkké váló fiatalokat. Az igazgatónő, Augustine (Alfre Woodard) nagy tapasztalattal és erélyesen próbálja vezetni az intézményt ám egy alkalommal ő is nagyon meglepődik, amikor iskolájába egy jól öltözött, kifinomult stílusú, elegáns tánctanár jelentkezik óraadónak. Pierre Dlaine (Antonio Banderas) főállása egy magas nívójú, belvárosi tánciskolához köti, ahol gazdag gyerekeknek tanít szalontáncokat (tangót, rumbát, foxtrott -ot, szving -et, angol keringőt, merengue -t és bécsi keringőt). Egy nap azonban elhatározza: a szegényebb sorsú, külvárosi gyerekeknek is segíteni fog, hogy ők is kapjanak esélyt a táncok elsajátítására.
Az igazgatónő először azt hiszi, hogy a férfinak elment az esze, hogy éppen náluk akar szalontáncokat oktatni és még fogad is kollégáival 5 dollárban, hogy ha Mr Dulaine találkozik a neki szánt osztállyal, másnap már tutira nem jön be dolgozni. Ám veszít a fogadáson, mert az elegáns tánctanár kihívásnak tekinti feladatát: egy rap és hip-hop zenén felnevelkedett, színes-bőrű (illetve latin) csapatnak klasszikus táncokat oktatni olyan zenére, amelyet azok még soha életükben nem is hallottak. (A filmben több dal is felcsendül George Gershwin -től.) A kitartó tánctanár nem adja fel: lassan megtöri a fiatalok ellenállását és felkelti érdeklődésüket is. A tanítás során azonban őt magát is meglepetés éri: diákjai egyszer csak összemixelik a hagyományos zenét, modern hip-hop elemekkel és teljesen új, de klasszikus módon is táncolható elegyet hoznak létre. Az új stílus megtetszik Mr. Dulain -nek is és elhatározzák, hogy ezzel a vadiúj mix -el indulnak a nemzeti táncversenyen. A zene és tánc innentől egyszerre régies és modern, klasszikus és hip-hop, elit és külvárosi. Az újítás meglepi a táncverseny bíráit, részvevőit és a médiát is.
A Vezet a ritmus egy különleges film, mely jócskán túlmutat önmagán. Egyszerre szól esélyegyenlőségről, előítéletekről, emberszeretetről és egymás megbecsüléséről. Van benne tolerancia is -- mely tegyük hozzá: nagyon ráfér(ne) korunk társadalmára -- illetve jó adag élet-bölcsesség, melyet a forgatókönyv illetve rendezés nem rág a szánkba, csak engedi, hogy a történet legvégére megérezzük. A központi karakter, Pierre Dlaine nem csupán tánctanára a fiataloknak, de egyúttal barátja és kicsit atyja is: foglalkozik ugyanis problémáikkal, gondjaikkal, félelmeikkel, vágyaikkal. A táncon keresztül méltóságot, tiszteletet és mások megbecsülését is "beléjük csepegteti", mint ahogyan megmutatja nekik, hogy kell a nőkkel illendően bánni. A kurzus végére Mr. Dulain tanítványai lelkükben is megerősödött fiatalok lesznek, akik soha nem felejtik el mindazt az útravalót, amit a tanáruktól kaptak. Antonio Banderas nagyot alakít, talán élete legjobb játékát nyújtja. A figura mintha számára lenne kitalálva, benne él, általa teljesedik ki.
Klasszikusan szép történet tehát, ami ugyan nem pörgő akciófilm, nem látványos inger-kavalkád, vagy sok milliárd dolláros látvány-mozi, mégis olyasmi,amire később is emlékezünk. Csak ajánlani tudjuk mindazoknak, akik többre vágynak a látványnál. Értékelésünk: 80% (alapsztori: 80%, rendezés: 85%, látvány: 70%, színészet: 90%)
